Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Teremtéstörténet

2011.07.03

Teremtéstörténet
Írta: Nováki Ákos Tamás (Platschu)

Volt egy olyan időszak, amikor a világ még nem létezett, ez a tanítás az alapszíne az egyiptomi teremtésmítoszok tarka színskálájnak. Ez adja a számtalan - gyakran egymásnak ellentmondó - változat egységes gondolati hátterét. A teremtő tevékenység megkezdése előtt csak a víz volt jelen, az ősóceán, egyiptomi néven Nun. Ebben lappangott mint potenciális teremtőerő az ősistenség, akinek lénye minden leendőt magába foglalt. Az egyik mítoszkörben (Halottak Könyve 17. fejezet) Atum a kezdet, aki a teremtés előtt egyedül volt az Ősvízben. Miután az isten testet öltött, onániával hozta létre Sut és Tefnutot, a levegőistent és annak női párját. Atumnál a kéz helyettesíti a másik nemet - a kéz szó nőnemű -, a második nemzedékben már megtörténik a differenciálódás. Ez a természetmitológiai magyarázat egyike az egyiptomi vallás legrégebbi elemeinek, a piramisszövegekben tűnik fel először. Ugyanitt található egy magyarázat, melyben a két isten nevével képeznek szójátékot. Atum eszerint kiköhögte (ises) Sut és kiköpte (tefen) Tefnutot. Lehetséges, hogy a későbbi egységesítő törekvések során a két verziót összekapcsolták, s úgy értelmezték, hogy a sperma bekerült a szájba és innen jött világra a testvérpár.
Tefnut szülte a földet (Geb isten) és az eget (Nut istennő). Az ő gyermekeik az Ozírisz-mítosz szereplői. Így jött létre elgjelentősebb, legtöbbet emlegetett istencsoport, a nagy héliupoliszi isteni kilencség (Atum, Su, Tefnut, Geb, Nut, Ozírisz, Ízisz, Széth, Nephthüsz), mely a világ keletkezésének folyamatát is szemléltette. A maga nemében racionális, antropomorf elképzelés ez a világ születéséről, mely az alaktalan őskezdettől vezet át a tényleges istentörténelem megkezdéséig. Egy másik világteremtési tanítás rokonságban van az előbbivel, de inkább a teremtési folyamat legelső aktusára helyezi a súlyt, az istenség előbukkanására a vízből. A Nílus felszínén úszkáló, a napsütés hatására kelyhüket kitáró lótuszvirágok látványa vezetett arra a gondolatra, hogy az Ősvízből kemelkedő lótusz (Nofertum) volt az első isteni élőlény, melynek szirmai a teremtő istent, a napgyermeket rejtették. Ez a mítosz tulajdonképpen nincs ellentétben a héliupoliszi tannal, hiszen Atum is lehet a napisten egyik alakja. A lótusz kozmonógiája is régi eredtű - a piramisszövegekben is található rá utalás -, de csak a későbbi időkben lesz gyakori eleme a vallásos szövegeknek. A túlvilághitre gyakorolt hatásának érdekes emléke a Tutanhamon-sír egyik különös lelete: lótuszvirág felett egy gyermek feje helyezkedik el, felismerhetően rajta a király arcvonásai. A túlvilági újjászületés frappáns megfogalmazása ez a fragvány. Az elhunyt gyermekként kezdi meg az új életet, s nem is akármilyen gyermekként: Tutahamon életre kelése a teremtés megismétlése, a király új napistenként tűnik elő az ősvirágból.
Az őstojásmítosz, mely Amonhoz kapcsolható, más gyökerekből ered. Nemcsak Amonban látták a mitikus első madarat, Thot madár formája is erre emlékeztetett egyeseket. Az Óbirodalom anya nélküli istennek nevezik s említik a tojás két felét, melyből keletkezett. A Kr. e. 4. században pedig Thot szent városának, Hermupolisznak nevezetes relikviája az őstojás héja! A híres építész, Szenenmut egyik szoborfeliratán a Nagy Gágogó tojása őrének mondja magát, amiből kitűnik, hogy nemcsak a késői korban hitték azt, hogy a világ hordozójának maradványai fennmaradtak a földön. A tojásmítosz népszerűségének bizonyítéka, hogy mind több isten születését magyarázták tojásból való kikeléssel. Így a római korból fennmaradt, de bizonyosan régebbi mítosz szerint Knéph ősisten szájából jött ki egy tojás, melyből Ptah született. Diodórosz pedig Ozíriszt is tojásból eredeztette. Beillesztették ezt a motívumot a szoláris kozmonógiába is és a lótuszhoz hasonlóan bekerüt a túlvilághitbe is. A két képzetkör összefonódásának példája egy koporsószöveg, mely szerint az elhunyt Rének a hajnali fényt sugárzó tojásával jelenik meg a halottak országában. Maga a halott is szimbolikusan tojás belsejébe jut, a belső koporsót ugyanis tojásnak nevezték. A sírokban talált tojások is az újjáéledés eszméjének kifejezői voltak. Az orphikusoktól a Kalevaláig sok helyen kimutatható a világtojás-elképzelés, azonban Egyiptom sohasem vált szerves részévé a teológiának, mindig népi motívum maradt, a papság ismerte, felhasználta, de önálló kozmonógiai rendszerré nem dolgozta ki.
Az eddig ismertett teremtésverzióknak természeti megfigyelések szolgáltak alapul, van azonban egy másik csoportjuk is a kezdetre vonatkozó elméleteknek. Ezek az absztrakt gondolkodás talaján jöttek létre, eredetük, kialakulásuk ennek következtében sokkal megfoghatatlanabb, mint az előbbieké. Legnevezetesebb emlkük a ma is sok vitát kiváltó ún. Memphiszi Teológia, egy kőre vésett felirat Sabaka napatai uralkodó (i. e. 716-702). A bevezető rész elmondja, hogy a szöveget egy féregrágta régi papiruszról - melyet Ptah templomában találtak - másoltatta le a király. Nyelvi, tartalmi kritériumok alapján lehetetlen még csak megközelítően is meghatározni a keletkezés idejét. A mondanivaló részben az Óbirodalomból származhat, de könnyen lehetséges, hogy Sabaka idején fonstos betoldások kerültek a szövegbe. A Memphiszi Teológia egyike azon kevés szövegeknek, ahol nyílt polémiával találkozunk egy másik tanítással szemben. A felirat cáfolja a héliupoliszi tanítást az istenek keletkezéséről, Atum szexuális aktusa helyébe a szív gondolatát és a szó teremtőerejét állítja.
"Atum isteni kilencsége ugyanis a spermájából keletkezett az ujjai által. Az isteni kilencség azonban (valóban) a fogak és az ajkak ebben a szájban (Ptah szájában), amely minden dolognak a nevét megnevezte. Su és Tefnut ebből származott, (ez) alkotta meg az isteni kilencséget." (H. Junker: Die Götterlehre von Memphis).
A szív hatalmának kifejtését, indoklását találjuk a következő részletben: "A szemek látása, a fül hallása, az orr lélegzése továbbít (mindent) a szív számára. Ő (a szív) adja, hogy az értelem teljessége napvilágra jöjjön. A nyelv közli azt, amit a szív kigondol." A test és minden érzékszerv a szív szolgálatában áll, amely általuk tartja fenn a kapcsolatot a külvilággal, a száj szavai révén pedig realizálódnak a szív gondolatai, tervei. A teremtő szó történetét jól ismerjük a bailoniai Enuma Elisen és Mózes I. könyvén (Genezis) át János evangéliumának nevezetes prológusáig. Ennek a fejlődésnek egy fontos állomása Ptah papjainak az egyiptomi vallásban mély nyomot hagyó tanítása. A koporsószövegekből derül ki, hogy az Első Átmeneti Kor és a Középbirodalom világnézetileg forongó időszakában éles vita folyt az Atum-kozmogónia hívei között a teremtő aktusról. Az egyik fontos forrásban Su így nyilatkozik saját világra jöttéről: "Az önmagától keletkezett Nagy Isten (Atum) testéből történt a megalkotásom. Szívével teremtett meg engem, varázserejével hozott létre engem, orrából lehelt ki engem." Atum tahát szívével, varázserejével és lélegzetével kezdte meg a teremtés művét, nyilván egy eltérő teremtésszemlélet hatására történt változás az Atum-kozmonógiában.
Ugyanakkor az absztraháló irányzatok terméke két teremtő princípium, a Szó (Hu) és a Felismerés, Értelem (Szia), isteni rangra emelése. Ré köréhez tartoznak, majd a leideni Amon-himuszban ők lépnek Ptah teremtő szervei, a szív és a száj helyére. "Szia az ő (Amon) szíve, Hu az ő két ajka." A két isten nemcsak a teremtésnél működik közre, hanem a világ későbbi kormányzásában, fenntartásában is részt vesznek, helyet kapnak a Napisten bárkájában is.
Mikor az egyiptomiak a teremtésről emlékeztek meg, gyakran a szep teri, "első alkalom" terminust használták. Ez a létkezdet döntő mozzanatára vonatkozik, arra a pillanatra, amikor az addig tehetetlen őserő akitivizálódott, a történések tényelgesen megkezdődtek és elkövetkezhettek a további "alkalmak". Könnyen belátható, milyen nehéz volt választ adni arra, hogy is ment ez végbe. A legtöbb szövegben nem külső mozgatótól kiinduló első impulzusra gondoltak, hanem az ősmatériában lakozó, de vele nem azonos teremtő energia öntevékeny müködésére, kezdeményezésére. A teremtő istenek nem lehettek szüleik, a világ létrehozója, akármilyen névvel is illették, mindig heper dzseszef - "önmagától keletkezett". Ha az Ősvizet (Nun) perszonifikálják - istenként, az "istenek atyja"-ként szerepeltetik -, ez inkább a szemléletesség kevéért történik. Így a túlvilágot leíró Kapuk Könyve befejező képe vízből kiemelkedő férfinak mutatja Nunt, aki két karjával a Nap-bárkát emeli fel, emlékeztetve arra, hogy a fény valamikor az ő habjain csillant meg először.
Egy erősen ható tan, melyet talán Hermupolisz papjai dolgoztak ki, a rendezetlen őskáosz legjellemzőbb tulajdonágait négy istenpárban személyesítette meg. Nevük: Sötétség, Ősvíz, Végtelenség, Elrejtettség. (Kuk-Kauket, Nun-Naunet, Huh-Hauhet, Amon-Amaunet). Az utolsó pár helyett a Tévelygés (Tenem-Tenemet) is álltak, de előfordult a Hiány is (Gereh-Gerehet) vagy Nia-Niat (Tagadás?). Abban, hogy ezek a negatív tulajdonságok nem szerint differenciálódnak, lényegbevágó eltérés mutatkozik meg az Atum-, akár a Ptah-kozmonógia szemléletéről, melyek hímnős alkotót tételeznek fel. A négy istenpárból a férfi lényeket béka-, a nőket kígyófejjel szokták ábrázolni, de számos olyan kép is ránk maradt, ahol nyolc majom képében jelennek meg. Természetüknél fogva ezek az őslények ritkán jutottak aktív szerephez. Ismerték a jövőt, lehettek a Napisten tanácsadóit. A Sötétségről maradt fenn az a hagyomány Dendarában, miszerint egy ősküzdelemben ő vert le a gonosz erőket megtestesítő ellenséget.
A Kr. e. 4. századból ismerünk egy tanítást, melyben a teremtő az ősvízben gondolja el jövendő alkotásait, ahol ezeknek még nem anyagi, hanem "fáradt" formái, előképei, ideái jönnek létre. "A Mindenség Ura ezt mondja, miután létezni kezdett: Én vagyok, aki keletkezett, miután én már léteztem. Sokfélék a formák, melyek számon kijöttek. Amikor még nem keletkezett azég, amikor még nem keletkezett a föld, amikor a föld még nem hozta létre a férgeket ezen a helyen, én már kialakítottam őket az Ősvízben, mint "fáradtakat". Még nem találtam helyet, ahol megállhattam volna. Nagyszerű volt a szívem számára az, amit kiterveztem magamban. Létrehoztam minden lényt, amikor még egyedül voltam, még nem köhögtem ki Sut, és nem köptem ki Tefnutot. Nem volt senki más, aki velem tevékenykedett volna. A saját szívemben terveztem. Sokan keletkeztek: a formák formái, a származékok formáival együtt, valamint azok származékainak formái." (Bremner-Rhind Papirusz) Az Ősvízben tehát már készen voltak a későbbi világ még tartalmatlan formái, ideái, ezt akarja kifejezni a "fáradt" szó. Kevésbé elvont megfogalmazású egy Amon-himusz az Újbirodalom korából, melynek egy része ugyancsak a teremtő kezdeti tevékenységével foglalkozik: "Összes testrészei beszélgettek vele. Önmagát építette fel, amikor még nem keletkezett az ég és a föld, még az ősvízben volt a fáradtság közepette. Megkezdte a föld megalkotását, hogy szilárdságot adjon annak, ami majd kijön a száján"
A teremtéselképzelések egyik típusa egy kezdeti materialista szemléletet tükröz, a világ keletkezését Nunból mint ősanygaból képzeli el. Élesen elkülönül ettől az anyagnak gondolattal, szóval vagy varázserővel mint anyagtalan energiával történő létrehozása, a semmiből való teremtés, a creatio ex nihilo. Tiszta formájában ritkán tűnik fel Egyiptomban. A döntő kérdés itt a teremtő és az Ősvíz viszonya, az elsődlegesség eldöntése. A Memphiszi Teológia azáltal szünteti meg az Ősvíz prioritását, hogy annak hím és női formáját Ptahhal tekinti azonosnak. Itt az azonosítás csupán formális, az ősvíz valójában beleolvad Ptah lényébe, a szöveg csak az utóbbi természetéből indul ki, az anyagi értelemben felfogott Ősvíznél értelmetlenség volna gondolatról, szívről, szájról beszélni. További lépést jelent, amikor a hibiszi templom egyik felirata így jellemzi Ptahot: "aki megalkotta az ősvizet". A teremtőt itt az ősanyag elé helyezik. A tisztán spirituális teremtéselképzelés azonban képről is látható, mely áthidaló megoldást próbál találni. Ptah itt a Nílushoz hasonlóan hímnős istenségkén jelenik meg, fején papirusznövényekkel. Neve: "Ptah, a nagy ősvíz". Itt tehát, akárcsak a Memphiszi Teológiában, azonos Nunnal, de az azonosítás más hangsúllyal jelentkezik, a Nílus-Ptah képén az anyag, a víz dominál. Nem Ptah az egyetlen olyan teremtő, akinél az Ősvíz elsődlegességét különböző módon kiküszöbölni igyekeztek, ugyanez a tendencia érvényesül Amonnál, de más isteneknél is.
A tisztán szellemi teremtés elképzelés a Nun-fogalom begyökerezettsége, a Nílus teremtőerejének az egész életet végigkísérő látványa következtében nem befolyásolta széles körök gondolkodását, de a templomfeliratokon is főként a Későkorban került előtérbe. A világteremtés-mítoszok nem tartoznak a titkos tanítások közé, az idegen is könnnyen megismerkedhetett velük, így valószínű, hogy hatásuk a görög gondolkodásban is érvényesült. Thalész, a neves természetfilozófus a Kr. e. 6. században a vizet mondta az első elemnek és egyiptomi látogatása is hozzájárult ahhoz, hogy már az ókorban észrevegyék a meglepő megjegyzést. Így - bár az Íliászban (XII. ének, 201. sor) az Ókeánoszra vezették vissza az istenek eredetét - valószínű, hogy a filozófus számára a nagy tiszteletben álló egyiptomi paopk tanítása hitelesítette a homéroszi nézeteket.

 
 

 


Archívum

Naptár
<< Június / 2017 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 22593
Hónap: 411
Nap: 14